M é r l e g

Az Ember egy karosszékben ült, s a vöröslő lángnyelveket figyelte a kandalló ölelésében. Két ujjával egy szál cigarettát egyensúlyozott, melynek porlékony végterméke finom rétegben terült a földre. Bőrkalapját mélyen a szemébe húzta, így figyelte a füst játékát, melyet elenyésző gyilkosából csalt elő. Abban a pillanatban sok mindenre gondolt egyszerre. Az életre. Az elmúlásra. A Halálra. 

   Szájában a fahéj és a dohány mámoros ízei keveredtek, melyek egyvelege egyszerre volt csípős és kellemes. Lassan hervadásnak induló életét is leginkább így jellemezhette: csípősnek és kellemesnek.

     Miközben ezen gondolkodott, a cigaretta elégett, s a megmaradt, még parázsló vége is a padlón kötött ki. Volt valami hűvös elegancia abban, ahogy egy újabb szál füstjét szívta be, majd fújta ki magából, szórványos felhőt hozva létre. Ezt a folyamatot még egyszer megismételte, majd az Ember így szólt: 

   - Éltem. Immár beteljesült álmom, s éltem. - Magához intézte szavait, melyek hirtelen hatottak a mély csendben. 

   - Úgy érzem, mindent megéltem, amiért érdemes volt élni. Senki sem tagadhatja meg tőlem azt, hogy éltem, s hogy volt miért élnem. Mégis érzek egyfajta ürességet, melyből tudom, hogy nem kaptam meg még mindent. Keserű szájízzel sóvárgok e hiány betöltésére, melyet egyetlen dolog tehet egésszé. Tudom, háborgó szívvel tudom, hogy ehhez a tökéletességhez el kell hagynom evilági életem. Mert nem tarthat ez örökké: vágyom az elmúlásra, és ő is vágyik rám. Csakugyan vágyom a halálra. 

   Ezt követően az Ember hátradőlt, s még az sem zavarta, hogy a hamu az ölébe hullt. Várt valamire, melynek érkezésével még ő sem volt tisztában, de még így sem tudta levenni szemeit a lángokról, melyek égető fogakkal tépték szét a hasábokat. A kandallóból érkező hő melegen tartotta bőrét, de őt nem zavarta sem ez, sem a füstölnivaló eszenciája.

   Pár perc sem kellett ahhoz, hogy a sötét sűrűsödni kezdjem, majd az éjszaka érkeztével egy alak bontakozzon ki a félhomályból. Egyáltalán nem olyan külsővel rendelkezett, mint amilyennel a többség illette. Makulátlan, hófehér öltönye szinte fényforrásként ragyogott a nyomott hangulatú szobában. Egyenes szálú, fekete haját oldalra fésülve hordta, mely egyfajta zárkózott eleganciát csempészett az arcába. Sötét szemei veszélyes fénnyel csillogtak, melyekben a tűz lángoló világa tükröződött vissza; rémisztő tekintet volt ez, a kiéhezettek tekintete.
   Elegáns tartását ében sétapálcája határozta meg, melynek segítségével kimérten haladt a tűzhely felé. Pár halk koppanás jelezte haladását, majd fagyos csend hírdette megérkezését. A vörös karosszék mögött állt, de az Ember nem nézett rá. A vendég sértett büszkesége egy rekedt köhintésben formálódott meg, majd a Halál így szólt:
   - Hallom, Ember, szólítottál - jelentette ki hűvösen, hangja mély tónusban csendült fel, mely leginkább a kövön élezett késhez hasonlított. - Felelj hát: valóban készen állsz a halálra?
  Az Ember testén enyhe hidegrázás futott át. Még a tűz közeléből is érezte a halál erejét, mely bénító béklyóként cövekelte a karosszék párnáihoz. Egyfajta undort érzett látogatója iránt, de ugyanakkor kíváncsiság is gyötörte aziránt a lény iránt, aki ily alantas, mégis fenséges pátosszal árasztotta el a szobát.
   - Életem minden pillanatában készen álltam rá - felelte az Ember. - Úgy éltem, hogy létezésem bármely szakaszában fel voltam készülve az elmúlásra, s most úgy halok meg, hogy bármikor készen fogok állni a visszatérésre, a feltámadásra. Nem riaszt el az egzisztencia bárminemű formája.
   A Halál magasztos arcára értetlen kifejezés ült ki. Nem tudott kiigazodni az Emberen, aki kalapját mélyen a szemébe húzta, s az enyészet ura helyett a tűz világára helyezte minden figyelmét. A Halál sértődékeny volt, így nem tűrhette az ilyesmit. Érzékeny személye lassított félkört írt le a kandalló körül; a lángok vörös fátyolként ragadtak meg öltönyén. Vörös és fehér találkozása volt ez, a pusztítás és elmúlás különös egyvelege. Elvégre a tűz is kegyetlen gyilkos volt, akárcsak örök mestere, a Halál.
   Az öltönyös isten helyet foglalt az Emberrel szembeni karosszékben, lábát egy elegáns mozdulat kíséretében karba tette. Fekete gyémántként csillogó szemeit szorosan a magába mélyülő Emberen tartotta.
  - Jól van hát, ember, jól van - szólalt meg a Halál. - De mielőtt még sort kerítenénk a végső utazásra, bátran tárd fel szíved előttem, s mondd el: miben szenvedtél hiányt söpredék életed során? Bár nem kedvelem a szertartások ősi hagyományát, ennyivel még tartozom neked.
    Az Ember fejfedője alól sűrű füstfelhő gomolygott elő, lábánál finom hamu gyülekezett.
   - Életem során mindig is hiányoltam az élet és a halál teljes elkülönülését. Valahányszor beteg voltam - márpedig ha valami rendszeres volt az életemben, akkor azok a betegségek voltak -, felváltva vágytam hol a gyógyulásra, hol a halálra. Főleg a láz kínzásában rágódtam az élet és a halál döntő kérdésein - ilyenkor nem számított, hogy melyik érkezik el hamarabb hozzám, mindkettővel jól jártam volna: ha meghalok, vége szakad a szenvedésnek, de ha a gyógyulás valamilyen csoda folytán mégis körbeölel, visszakapom az életet, s e két véglet ugyanazon záróhangot fonja bele a létezés orgiájába. A betegség ugyanis nem az élet része, a betegség valami olyasmi, amit nem lehet behatárolni az élet és a halál közé. Egy elérendő állapot, melynek elérése után már nem kívánunk mást, csak azt, hogy újra visszakerüljünk a mérleg egyik tányérjára. Epekedünk utána, sajgó kínok között vágyunk erre a változásra, és ezen heves vágyakozás közepette elfelejtkezünk a tányérok mivoltáról, az elmúlás és létezés fogalmáról, a választás végzetes kimeneteléről: ezen a ponton már nem számít a záróhang, sem a nyitótánc, legyen az élet, vagy halál.
   Az Ember itt nagyot sóhajtott, majd így folytatta: 
   - Éltem. Kínok és gyötrő bajok között, de éltem. Szilánkokban ismertem meg a halált, noha huzamos ideig rettegtem tőle. Sorban néztem végig, ahogy a szeretteim lassan eltűnnek körülöttem, és rettegtem attól a tudattól, hogy a végzet tűzcsóvás istene bármelyik napon bekopoghat az én ablakomon is. Féltettem magam körül mindenkit a haláltól, noha leginkább az nyomasztotta lelkemet, hogy a holtak enyészete engem is utolérhet. Már-már a létezés megszállotja lettem, efelől semmi kétségem. Olyannyira rettegtem az elmúlástól, hogy ha az utcán sétáltam, s valaki megszólított, nem néztem rá: anélkül is tudtam, hogy halott.
   Az Ember feje ennél a résznél ernyedten lecsüggedt, vállai megfeszültek, mintha keserű könnyeket próbálna visszatartani. A Halál arcát vad düh kerítette hatalmába, szája vicsorba torzult.
   - Elég volt már az önsajnáltatásból, Ember! - kiáltotta sziszegő hangon.
   Pillanatok alatt felpattant a karosszékből, villámgyors léptekkel az Emberhez lépett, aki még mindig lehajtotta fejét. A Halál hófehér karjaival támasztotta magát az ülőhely karfájához, ezzel kényszerítve a kalapos férfit, hogy a szemébe nézzen.
  - Te magad mondtad, hogy vágysz a halálra, de most mégis úgy beszélsz, mintha az élet rabságában sínylődnél! - folytatta a Halál. - Márpedig ma meg kell halnod, ezt te is jól tudod. Emberből vagy, ami azt jelenti, hogy csak a szenvedés által juthatsz el oda, ahol talán újabb szenvedés vár rád. Még egyszer megkérdezem hát: készen állsz a halálra?
   Az Ember felnézett kalapja alól, szemében nyoma sem volt könnyeknek. Arcán tébolyult mosoly ült, kezében pedig egy füstölgő cigarettát tartott, melynek parázsló vége könnyű égésterméket köhögött a levegőbe. Hangja rekedt volt, minden érzelemtől mentes.
   - Vágyom a halálra, valóban. Valahányszor elszívok egy szálat, vágyom a halálra, hogy másként élhessek. De ebben a szédületben az életre is ugyanúgy vágyom, hogy majd egyszer meghalhassak. Nincs hatalmad felettem.
  Az Ember egyenesen a Halál végtelen tekintetébe bámult, melyben a telhetetlenség vágya tükröződött vissza. Parázsló cigarettáját a Halál makulátlan bőrébe nyomta, aki erre velőtrázó hörgést hallatott. Az égő hús édes szaga lepte be a szobát, a húsé, mely egy olyan teremtményről szakadt le, aki soha nem is élt. Az élet és halál lehetetlen ötvözete volt ez, az Ember legalábbis valahogy így képzelte el.
  Míg a Halál kezét markolva sikoltozott a tűz előtt, addig az Ember felállt a karosszékből. Fásult léptekkel igyekezett a félhomály felé, ahonnan nem is olyan régen a Halál lépett elő. Kezében egy újabb cigarettaszál jelent meg, füstje jóleső burokként lebegte körül.
   Még egy utolsó pillantást vetett a vonagló Halálra, majd belépett a félhomály árnyékába, ahol már nem számított egy, kettő, netán három cigaretta, sem az, hogy az örök versengésből az Élet, a Halál, vagy éppenséggel az Ember kerül-e ki győztesen.